Shakespeare: Rómeó és Júlia

A Rómeó és Júlia William Shakespeare angol drámaíró egyik legismertebb tragédiája. Két ellenséges veronai család gyermekei között szövődött végzetes szerelem történetéről szól. Shakespeare életében a legnépszerűbb színdarabjai egyike volt, a Hamlettel együtt azóta is a legtöbbet játszott Shakespeare-mű.

A tragédia Arthur Brooke 1562-ben írt versének, a The Tragical History of Romeus and Julietnek és William Painter Palace of Pleasure című prózájának színpadi átirata. Mindkettő egy olasz mesén alapszik, és bár Shakespeare mindkettőtől kölcsönzött részleteket, új szereplőket is létrehozott, például Mercutiót és Párist, a történet bővítésének érdekében. A színmű feltehetően 1591 és 1595 között íródott, először 1597-ben jelent meg.

Shakespeare a feszültség növelése érdekében gyakran váltogatja a komédia és a tragédia elemeit, mellékszereplőit ugyanolyan érzékenységgel ábrázolja, mint a főszereplőket, a cselekmény több szálon fut. Minden szereplő sajátos verselést kapott, mely a jellemfejlődéssel együtt változik, Rómeó szavai például a történet során egyre inkább szonettformában öltenek testet.

A Rómeó és Júliát számtalanszor feldolgozták.

A film:

A könyv

Szereplőkés jellemzése:

Capulet család

• Capulet, a Capulet család feje
• Capuletné, a Capulet család fejének felesége
• Júlia, a Capulet család leánya
• Tybalt, Capuletné unokaöccse
• Dajka, Júlia dajkája, bizalmasa
• Öreg Capulet, rokona a Capulet család fejének
• Sámson, a Capulet ház szolgája
• Gergely, a Capulet ház szolgája
• Péter, a Dajka inasa

Montague család

• Montague, a Montague család feje
• Rómeó, a Montague család ifjú tagja, a tragédia címszereplője
• Montague-né, a Montague család fejének felesége
• Benvolio, Montague unokaöccse, Rómeó barátja
• Ábrahám, a Montague ház szolgája
• Boldizsár, Rómeó szolgája

• Az uralkodóház

• Escalus, Verona hercege
• Páris, nemesúr, a herceg rokona, Júlia kérője
• Mercutio, Rómeó barátja, a herceg unokaöccse

Mások

• Lőrinc barát, idős ferences szerzetes
• János barát, ferences szerzetes
• Patikárius, mantovai gyógyszerész
• Apród, Páris hírnöke

JÚLIA, a kamaszhősnő

A színházi gyakorlatban a drámai szende -naiva – játssza, noha jellemének meghatározója nem a szende naivitás, inkább a szenvedély és a józanság együttesében megnyilvánuló bátor őszinteség. Dramaturgiai előképét Shakespeare- vígjáték szellemes és temperamentumos hősnőiben kereshetjük, akik dévaj intelligenciával irányítják az epekedő- csapongó férfiak vágyait csakúgy, mint önnön hűségesen érző szívüket. Júlia lételeme más: nem a társaság, hanem a magánélet, nem az udvarlás cselszövény, hanem a szerelmes lélek története. Ami egyszersmind felnövés- történet: gyermeklány az elragadtatások és megpróbáltatások során küzdeni és áldozni képes asszonnyá érik. A Shakespeare- tragédia színpadán Desdemona fog majd a nyomába lépni.

RÓMEÓ, a kamaszhős

A színházi gyakorlatban az amorózó -hősszerelmes- játssza, pedig polgár: mint szerelmese ő is a polgári házasság hőse és mártírja. Az átlagosság poézise dicsőül meg benne. Szerepe a Júliáénál nagyobb és cselekményesebb, de figurája halványabb, egyénisége árnyaltabb. Dramaturgiai előképei, a korai Shakespeare-vígjáték derék fiúi, nem főszereplők. Főhőssé a viszonzott szerelem csodája avatja. Érzelmeit követve impulzívan cselekszik, nem tragikus alkat. De a helyzetei tragikusak: kétértelműek. Az osztatlan személyiség kettős tükörben látszik: ha az ellentmondásba belelátnak, ha tudata kettéhasadna, tragikus jellem lenne. De nem ér rá ítélni a helyzeteit: elég, ha megélni tudja őket, ameddig élhet. A gyors helyzetváltozások korán érlelik mélázó aranyifjúból felelősséget viselő felnőtté (házasemberré, gyilkossá, bujdosóvá), nos így tapasztalattal töltekezve, de mégis fiatalos telhetetlenséggel ölelheti magához halálát. A nyomába lépő tragédiahősök – Brutus, Hamlet, Othello – típusának éppannyira ellentétei, mint folytatásai.

MERCUTIO, a tréfamester

Ez a sziporkázóan szellemes, nyughatatlan ifjú – titán – típus a divat diktátora és kritikusa, a korai Shakespeare-vígjátékban (pl. a Lóvátett lovagok -ban) főhősként tündököl. Itt karakterszerepre korlátozva főként magánszámokkal parádézik a szerelem bűvös körén kívül. Helyzete, mint jelleme és sorsa, paradox: ő a Kebelbarát, aki barátja szívének bizalmasa mégsem lehet; a komédia megtestesült szelleme, s így korai vesztével a tragédia visszavonhatatlanságát példázza. Halála a cselekmény fordulópontja, s egyben a fiatal lélek sötét titkának sejtetője. Hisztérikusan túlhevített komikus dikciója és hűvös elmejátékának tragikus céltalansága olyan belső ellentmondást dramatizál, amivel a dráma – egyelőre – nem tud mit kezdeni. Talányos végzete Hamlet sorsában kap feladatot és értelmet.

TYBALT, a bajkeverő

Színházi szerepe szerint ő az intrikus (a kártékony cselszövő). Tevékenysége valóban kárt okoz, de nem alattomosan; nem vezetik önző és aljas indítékok. Éppoly átszellemülten idealista, mint Rómeó, csak ellenkező előjellel: becsület – féltő, vérszomjas gyűlölet megszállottja. Rejtély, hogy fiatal létére miért kötelezi el magát az “ősi” harcnak, ami az öregek közt már lanyhulóban van. Talán mert keresi a helyét, a szerepét, a személyazonosságát, mint a többi fiatal. Öldöklő indulata életkori sajátság, érzelmi és egzisztenciális bizonytalanság tünete. Mint Mercutio izgágasága, ez is rejtetten öngyilkos tendenciájú.

PÁRIS, a férjjelölt

Az atyai tekintélyuralommal szövetkező, magabiztosan agresszív, önjelöltkérő, szerelmi komédia hagyományos intrikusa, rendszerint idősebb ember. Itt: a balvégzetű ifjú csillagok egyike, délceg grófcsemete, akit elszürkít, koravén érdektelenségre kárhoztat az ellenében felragyogó igazi szerelem. Szerencsétlensége, hogy – bár a maga módján ő is szerelmes – erről a szerelemről semmit sem tud, s így még vetélytárs sem lehet, csak kellemetlen betolakodó. Megfontolt célratörése a tragédia erőterében éppoly gyilkos hatású, mint nemzedéktársainak szertelensége: halált hoz másokra, és halálba visz. A prózai életgyakorlat képviselője halálával ér célt; költői jelképként bekerülhet a szerelmi házasság áldozatai közé.

BENVOLIO, a jófiú

A komikai fogantatású aranyifjak egyike, mindőjük között a legkevésbé csillogó. Beszédes nevében jelzett szelíd jószándékán túl jelleme alig van; inkább csak színpadi funkciót tölt be: mint együttérző, együtt-mókázó barát, érdeklődő hallgató, becsületes hírnök.

ESCALUS, Verona hercege

Tisztsége, mit többnyire a Shakespeare-komédiában, afféle fából vaskarika: polgárváros hűbérura. Hivatala szerint a közrend őrzője és a civilizált ráció letéteményese. Pártatlan felülállását jelzi, hogy míg egyik rokona (Mercutio) Montague-párti, másik (Páris) a Capulet-házhoz húz. Egyensúlyozó igyekezete teljhatalma ellenére is tehetetlen, mivel a fiatalok drámájában az idősebbek csak epizodisták lehetnek, nem sorsmeghatározók.

Júlia dajkája ( a mindenttudó szerelmi közbenjáró)

Alakja ( a Kerítőnő ) a klasszikus komédiából került az olasz novellába, melynek jellegtelen mellékszereplője itt pompás karakterré válik, hogy humoros közjátékaival ellensúlyozza a tragédiát. CSerfes szerepében Mercutio párja , de vele ellentétben a szerelem belső köréhez tartozik. Ő képviseli a komikum határain belül a valóságról mindent tudó életvidám testiséget. Így lesz ” praktikus” tanácsával végül a szerelem árulója,akit megvetéssel maga mögött hagy a végzetébe induló Júlia.

Lőrinc barát ( a tudós lelkiatya )

Őt a magasztos erkölcsi elvek és a távlati célok vezetik. Vígjáték -figurája, mint a Hercegé , komoly és tiszteletre méltó. Önzetlenül nemes indítékú cselszövés mestere humanista természetbúvár, az emberi lélek humorral megáldott ismerője. Hogy lépést tartson a végzettel,mind kétségbeesettebb eszközökhöz kénytelen folyamodni, végül megfutamodik előle, és ő is magára hagyja Júliát.

Capulet és Capuletné ( a komikus apa és a protokolláris anya )

Gondos szülők, csak éppen hirtelen felnőtt gyermekük életének távoli irányítói.Capuletné a szerelmes Júlia számára elfásult, közömbös idegen. Capulet színesebb és változatosabb epizodista: kedélyes vénségből zord atyává, majd gyász-sújtotta aggastyánná változik.

Montague és Montague-né ( az árnyék- szülők )

Montague csak engesztelhetetlen és tanácstalan vénember, Montague- né “csak” belehal bánatába.A felnőtt fiú mögött homályba vész a régi otthon: lássunk ebben is szimbólumot?

Patikárius ( a halál zugárusa )

Középkori módon emblematikus halál-figura: a méreg és az arany allegórikus azonosságára emlékeztet.

Péter, Sámson, Gergely ( a Montague-ház komikus szolgái )

Mivel a darab tragédia nem tudnak kibontakozni. Csak Péter, a Dajka kísérője juthat némi humoros epizódszerephez.

Baltazár, Ábrahám ( a Montague- ház komikus szolgái )

Nincs jellemük, csak alkalmi funkciójuk. Ábrahámnak nyoma vész az első jelenet után, Baltazár szerepe a hírvivésre korlátozódik.

Rövid tartalma:

I. felvonás

Az expozíció, melyben kiderül a helyszín (Verona). Vígjátéki jelenettel indul: a két család szolgái Verona főterén pajzán szójátékokkal sértegetik egymást. Vígjátéki vonás, hogy a szöveg itt prózában szól (a prológus szövege szabályos szonettforma). A szolgák láthatóan nem veszik komolyan a dolgot, csak akkor kezdenek vívni, amikor feltűnik Benvolio: Montague szolgái előtte akarják bebizonyítani uruk iránti hűségüket.

Csakhogy Benvolio maga is jóra való ember (neve is beszédes: „Jóakarat”-ot jelent). Leinti őket, de megjelenik Tybalt, aki már nem játszik a szavakkal: gyűlölete szívből fakad, bár az okát nem értjük. Nem is tudjuk meg Shakespeare -től, hogy a két család miért gyűlöli egymást. Shakespeare bizonyára szándékkal hagyta homályban ezt a kérdést, mint aki kihangsúlyozni akarta: nem fontos, kinek van igaza, az emberek ok nélkül is gyűlölhetik egymást.

A harc után megjelenik Rómeó, és félrevonul Benvolióval. Minden jel arra mutat, hogy viszonzatlan szerelemtől szenved, mígnem egyszer csak elárulja magát: „Ma hol ebédelünk?” – kérdezi, miközben állítólag éppen halni kíván. Szerelme póz csupán, méghozzá túljátszott póz: a kor közhelyei, petrarkista paradoxonokat szaval nagy számban, majd hidegen közbekérdez: „Tovább folytassam?” és folytatja, mintha csak könyvből olvasná, mit érez.

Egy jelenet erejéig Paris tűnik fel (mint később megtudjuk, rokona a Hercegnek). Capuletnek udvarol, a leánya, Júlia kezét kéri. Capulet vonakodik, hiszen Júlia csak tizennégy éves, de kitér a döntés elől, s a kérőt lányához utasítja. „Elsősorban leányom dönt, nem én” – feleli Párisnak egy szerető apa hangján.

Rómeó és Benvolio eközben Capulet egy szolgálójától megtudja, hogy bál lesz a Capulet-házban. Kiderül, hogy Rómeó szerelme, Rozália is ott lesz, s Benvolio rábeszéli Rómeót, hogy menjenek el a bálba. Rozália Capulet unokahúga, azaz elérhetetlen Rómeó számára. Ebben rejlik Rómeó viselkedésének kulcsa: Rómeó – mint a legtöbb tapasztalatlan kamasz fiú – fél a lányoktól, bár szerelemre vágyik. Ezért választotta az elérhetetlen Rozáliát, és ezért adja a búval bélelt szerelmest: ez a szerep egyszerre óvja őt, s tünteti fel érett férfiként ugyanakkor.

A harmadik színben megpillantjuk Júliát. Láthatóan sose volt még szerelmes, hiszen anyja kérdésére, hogy férjhez menésre gondolt-e már valaha, azt válaszolja, hogy nem is álmodik róla. Anyja mégis rá akarja beszélni, hogy legyen a gróf Páris felesége, s mindeközben egyszer csak a kérő külsejét dicséri. Felszínes jellemre vall, hogy a látszatra ad, szerinte: „Finom belsőnek jár a szép alak”. A jelenet harmadik szereplője, a Dajka itt még kedvesen szabad szájúnak hat, csak később lepleződik le közönségessége. Júliát úgy szereti, mintha a lánya volna, mert vele egykorú leánygyermekét csecsemőkorában elvesztette.

A negyedik szín megerősít gyanúnkban: Rómeó kamaszos félelmektől szenved. Capuleték kapujában mondvacsinált kifogásokat keres, hogy távol maradhasson a mulatságtól: előbb újrakezdi a boldogtalan szerelmes szerepét, majd egy közmondást idéz: „Ki gyertyát tart, az nem veszít a játszmán.” Végül egy baljós álomra fogja tartózkodását. Barátja, Mercutio kezdetben nem érti, majd megpróbálja eloszlatni Rómeó aggályait. Rómeó vértelen sóhajaival szemben a szerelem érzéki oldalát hangsúlyozza. A költői Mab-monológ egy mélylélektani elemzéssel ér fel, tanulsága az, hogy mindenki arról álmodik, amire vágyik. Rómeó épp akkor vág közbe, amikor az erotikus álmok kerülnek szóba, ami az bizonyítja, hogy találva érzi magát. A szembesítés sikerrel jár: Rómeó feloldódik.

A főszereplők találkozási jelenetét lírai mozzanatokkal gazdagította Shakespeare. Lelkesültségüket ellenpontozza a szerelem merőben testi formájával, amit a Capulet-ház szolgái képviselnek; az idősebbek nosztalgiája pedig a mulandóság árnyát vetíti örömükre. Párbeszédük szabályos szonettformában hangzik el, áhítatukat vallásos metaforák mutatják. Rómeó bátorságának titka egyszerű: bátorrá tette az igaz érzés, és Júlia rokonszenve.

Finom párhuzam, hogy Tybalt is rímes szöveget kap, a rím nyilvánvalóan a szöveg érzelmi erejét fokozza. Sértettsége, bosszúvágya baljóslatú. Körvonalazódik tehát több konfliktus is, pontosabban lappangó veszélyforrás: a szerelmesek családi ellentéte; Páris házassági terve és Júlia Rómeó iránti szerelme, Tybalt vad gyűlölete a vétlen Rómeó iránt.

II. felvonás

Az első két jelenete a szerelem két arcát, a testit és a lelkit szembesíti. Mercutio sikamlós célzásai ezúttal új kontextusban tűnnek fel: bár többet mondtak Rómeó Rózához címzett kopott „trubadúrlírájánál”, most nem érik fel a szerelem valóságát. Mercutio nem ismeri még a szerelmet, csak a testi vágyat, ez derül ki Rómeó megjegyzéseiből a második szín elején: „Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha.”

A híres erkélyjelenet két fő témája a név és a szerelmi eskü. Érdekes, hogy a fiatalok ellenségeknek tartják egymást, míg Capulet Rómeóról a bálban elismerő szavakkal szólt. Az akadály tehát elsősorban bennük van, saját előítéleteiket kell most legyőzniük. A név a fiúi státusz jele, tehát amikor Júlia Rómeót arra kéri, hogy tagadja meg nevét az ő szerelméért cserébe, voltaképpen arra kéri, hogy tagadja meg családját. A szerelem erejét fejezi ki Shakespeare azáltal, hogy a családi kötelékeknél is erősebbnek mutatja

Ami a szerelmi esküt illeti, a két címszereplő jellembeli különbségéről kapunk képet. Rómeó szónokiasan, esküdözik égre-földre, Júlia józan: tudja, hogy a szerelmi eskü hitelét egyedül az ő érzései biztosítják. Ha ő szerelmes, és hinni akar benne, hinni fog az eskünek, más garancia nincs rá. Józansága fejeződik ki párbeszédükben mindvégig: míg Rómeó költői szavakkal szól, ő szerelme életéért aggódik. A gyors tempó, a sietség Shakespeare leleménye: a cselekmény a forrásművekben hónapokig tartott. Nem kétséges, mi volt e változtatással a célja: a szenvedély végzetes hatalmát emelte ki.

Mivel időközben megpirkad, Rómeó első útja gyóntatójához, Lőrinc baráthoz vezet. Lőrinc tudós pap, racionalista, azt hiszi, értelme segítségével éppúgy uralkodhat az emberi szenvedélyeken, mint a természeten: „Ó, nincs a földön olyan silány anyag, / Mely így vagy úgy ne szolgálná javad; / De nincs oly jó, melyben ne volna vész, / Ha balga módra vele visszaélsz! / A virtus bűn, ha jó irányt veled, / S a bűn – jó úton – virtussá lehet” – halljuk monológjában, miközben a réten gyógyfüveket gyűjtöget. Magabiztosan rááll a kockázatos kalandra: megígéri, hogy titokban összeadja a fiatalokat. Noha azt állítja, hogy a város békéje lebeg szeme előtt, nem kizárt, hogy saját leendő befolyására is gondol.

Időközben Mercutio megtudja, hogy Tybalt párbajra hívta ki Rómeót. Amikor barátját meglátja, mégsem szól erről semmit, hanem kamaszos malackodásba kezd. A a malackodás ezúttal nincs Rómeó ínyére: a fellegekben jár éppen. Nem is avatja be barátait a titkába: ha nem voltak még szerelmesek, úgysem értenék meg.

A dajka tűnik fel, és új arcát mutatja: úrhatnám cseléd, aki ravaszul hízeleg, és képmutatóan szabadkozik, bár elfogadja Rómeó pénzjutalmát. Nem rosszindulatú, csak közönséges, míg játszogat Júliával: úgy tesz, mint aki rossz hírt hoz, hogy a jó hírrel meglephesse.

III. felvonás

A lappangó veszélyforrások mind felszínre törnek. Verona közterén összefut Mercutio Tybalttal, és beleköt, hogy tőle Rómeót megóvja – tudja, hogy Tybalt ellene készül, s azt is, hogy kiváló vívó. Csakhogy éppen feltűnik Rómeó, így Tybalt elengedi Mercutio sértéseit a füle mellett, és hősünk ellen fordul. Egy sértést emleget, de mikor sértette meg őt Rómeó? Soha. Capulet sértése jár az elvakult Tybalt eszében, hiszen a bálon Rómeó miatt apósa lehorkolta, azért a sérelemért venne most elégtételt. De hiába provokálja, Rómeó kitér előle, hiszen Tybalt immár Júlia nagybátyja a szemében. Házasságáról azonban nem számolhat be senkinek sem, ezért Mercutio gyávának véli, s helyette maga ront rá a gyalázkodó Tybalt.

A felvonás első párbeszédében, melyben Marcutio látszólag Benvoliot szapulja indulatos, kötekedő természete miatt, valójában önmagát csúfolja, hiszen az értetlen Benvolio így szól: „Ha én annyi viadalban ott vagyok, mint te, ne / adjanak a fejemért egy fületlen gombot.” Azaz Mercutio kötekedő figura, és ezt tudja is magáról.

Sjhakespeare pesszimista emberképe mutatkozik meg abban, hogy pár perccel később mégis nekiront Tybaltnak, merő hiúságból, hiszen Rómeó nincs veszélyben. Nincs igaza, amikor a két viszálykodó családod hibáztatja haláláért: saját maga okozta elsősorban.

Rómeót lelkiismeret-furdalása, szégyenérzete elragadja: párbajban megöli sógorát, Tybaltot. De alig ereszti le a kardját, ráébred ostobaságára, és feljajdul: „Én, sors bolondja, én!” Elmenekül, mikor a város összesereglik. Megérkezik a Herceg is, és ítéletet hirdet. Hiába füllenti Benvolio, hogy Tybalt rontott Mercutiora, a Herceg Rómeót önbíráskodásért mégis száműzetésbe küldi. Belőle is az indulat beszél: „Gyülölségtekkel haragom vetekszik: / Vérem, Mercutio – vérében fekszik.”

A soron következő jelenet a II. felvonás 5. színét idézi, de a félreértés ezúttal nélkülözi a komikumot: míg a Dajka beszámol a történtekről Júliának, Júlia azt hiszi, Rómeó öngyilkos lett. Mikor Júlia végre megtudja mi történt, átkozni kezdi férjét. Finom részlet, hogy ugyanezt a dajkától nem tűri el. Sőt, szenvedélye egészen elragadja: apja és anyja halálát óhajtaná inkább, mint Rómeó száműzetését. Maga is rádöbben, hogy elvetette a sulykot, s kijózanodva azonnal szülei után kérdez. Kétségbeesését látva a Dajka öngyilkosságtól félti – ezért rohan lélekszakadva Rómeóért.

Lőrinc barátnál folytatódik: hozzá menekül Rómeó, s tőle tudja meg az ítéletet. Akárcsak Júlia, ő is hisztérikusan reagál a hírre: nem hallgat a józan érvekre, földhöz vágja magát, és öngyilkos akar lenni. Akár egy gyermek, csak akkor józanodik ki, amikor az érkező Dajka ráripakodik, és Lőrinc barát is összeszidja. A két felnőtt megszervezik a fiatalok nászéjszakáját: arra számítanak, hogy egymás karjai közt visszatér életkedvük.

Míg a szerelmesek az emeleten ölelik egymást, a Capulet-ház földszintjén Capulet és Páris sorsdöntő dialógusa zajlik. Capulet ezúttal maga sürgeti Júlia és a gróf esküvőjét: így próbál rokonságba kerülni a Herceggel, akiről úgy véli, biztosan neheztel rá. Hiszen Mercutio a Herceg rokona volt, s Tybalt ölte meg, Capulet feleségének öccse. Hétfő van, s kitűzik az esküvőt csütörtökre.

Rómeó és Júlia hajnali búcsúja a középkori lovagi líra egyik műfaját, a szerelmesek hajnali elválásán kesergő alba műfajt idézi. Shakespeare így jelzi, hogy csak titokban szerethetik egymást, jóllehet házastársak. A beteljesül gyönyör visszaadja Rómeó életkedvét. A száműzetés, Mantova sem olyan ijesztő már. „Ott vár az élet, itt vár a halál” – mondja.

Alig távozik az ifjú férj, megjelenik Capuletné, és lánya tudtára adja, hogy Párisnak ígérték. Júlia hiába könyörög, apja hajthatatlan; nyilván attól tart, ha most visszalépne, míg kínosabb viszonyba kerülne a hercegi családdal. Júlia hiába fordul segítségért anyjához, dajkájához, egyikük sem mer szembeszállni a dühöngő Capulettel. A Dajka attól tartva, hogy ő is lelepleződik, aljas tanáccsal tetézi gyávaságát: Júliát, a férjes asszonyt arra bíztatja, menjen feleségül a grófhoz.

IV. felvonás

Júlia végső reménye Lőrinc barát. De a barát sem elég bátor, hogy Capulet elé álljon, és felfedjen mindent, amiben ő maga is részes. Helyette kockázatos és bonyolult tervvel áll elő, mely a tizennégy éves Júliától követel bátorságot. Tetszhalált okozó álomitalt ad neki, és megígéri, hogy a kriptából Rómeó viszi Mantovába. El is indít egy barátot egy levéllel Rómeóhoz nyomban.

Júlia, hogy időt nyerjen, látszólag beleegyezik a Párissal kötendő házasságba. Capulet valósággal megzavarodik az örömtől: előbb szolgát küldet Júliával a grófhoz, majd maga szalad hozzá. Előbbre hozza a házasság időpontját szerdára, nehogy lánya meggondolja magát. Az események felgyorsulnak, irányíthatatlanná válnak.

Júlia monológja e kislány kényszerű felnőtté válását tanúsítja. A felnőtté válás egyebek közt abban áll, hogy súlyos döntéseket kell meghoznunk egyedül, és nem fogja a kezünkket közben senki. Júlia tette úgy válik sajátjává, hogy Lőrinc baráttal kapcsolatban is gyanú merül fel benne, és kénytelen választani, vállalja-e a kockázatot. Hiszen okkal mondja az álomitalról: „De hátha méreg?…hátha a barát / Mesterkedik csalárdul és megöl, / Hogy elkerülje a gyalázatot, / Mert Rómeóval összeesketett?” retteg, kísértetet lát, mégis megissza az italt, hogy hűségét megőrizze.

Shakespeare nem engedi, hogy együttérezzünk a Júlia halálán siránkozókkal: Júlia szülei, a Dajka és Páris szavai hamisan csengenek most. Nemcsak azért, mert amikor kellett volna, nem adták jelét szeretetüknek, hanem azért is, mert stílusuk dagályos, és a suta szóismétlések komikusan hatnak. 1581-ben adták ki angolul a római Seneca tragédiáit, Shakespeare itt valószínűleg ezeket parodizálja.

V. felvonás

Meghozza a katasztrófát. Az első jelenetben a csapások közt férfivá érett Rómeót látjuk viszont. Szolgája, Baltazár hoz neki hírt Júlia haláláról – ő önuralommal fogadja: elsápad ugyan, de könnyeit visszafojtja. Csak egy sóhajt ereszt az égre, és már a tennivalókra gondol: elszántan mérget vásárol, és Júlia a kriptához indul.

Lőrinc racionalizmusáról csak most alkothatunk képet. Egy apró véletlen keresztülhúzza számítását: a szerzetes, akit Rómeóhoz küldött, nem léphetett be, mert útitársát a pestiskórház ápolói közül szemelte ki. E hírre Lőrinc is Júliához igyekszik.

A Capulet-kriptához érkezik Páris is: egy apródjával éppen virágot helyez a sírra, amikor Rómeó megérkezik Baltazárral, és megbontja a kriptát. Páris, aki félreérti a helyzetet, előlép rejtekéből, hogy elfogja Rómeót, mint sírgyalázót, mire Rómeó önvédelemből leszúrja. De mit keresett éjnek idején Páris a temetőben? Ő, aki eddig túlságosan is józan volt, most szintén mértéket vesztett; fogadalmat tett Júliának, akit voltaképpen alig ismert: „Mindig, ha már a nap leáldozott, / Mától virággal, könnyel áldozok.”

Mielőtt Lőrinc megérkeznék, Rómeó kiissza a mérget. Búcsúmonológja újabb végzetes félreértéssel terhes: az éledező Júliát halottnak véli.

Lőrinc barát végleges vereséget szenved: hiába próbálja menekíteni Júliát, a lány nem kér a kolostorból. Ezúttal a bölcs Lőrincet is elragadja egy érzés: a közelgő őrök zajára megrémül, s Júliát magára hagyja. A lányka épp annyi ideje marad, hogy végezzen önmagával: szívében Rómeó tőrével szerelmére roskad.

Döbbenet és értetlenség árad mindazok szavaiból, akik megkísérlik megérteni a történteket. A Herceg elsősorban a szülőket hibáztatja, de tudjuk, hogy rossz nyomon jár. Maga sem döntött még a felelősséget illetően, tanácsba hívja alattvalóit, hogy ítéletet hozzon.

A dráma itt ér véget. Shakespeare nem akarta a felelősöket kutatni, célja mindenek előtt egy tragédia bemutatása volt. Mint a görög tragédiákban, az övében is felsejlik valami emberfeletti; Lőrinc barát szavait bármely szereplő elmondhatná: „Mindannyiunknál hatalmasabb erő / áthúzta számításomat.” Végzetes véletlenek és vak szenvedélyek kusza szövevénye e dráma szerint az élet, mely szükségképpen magában hordja a katasztrófát.