Arany János életrajza:
Származása
Az Arany család ősi fészke Köleséren található, innen költöztek előbb Szilágynagyfaluba, majd Szalontára; első földjüket és nemességüket Bocskai Istvántól kapták, címerüket I. Rákóczi György adományozta 1634-ben, de ezt elvesztették, amikor Mária Terézia 1745-ben herceg Esterházy Antalnak adományozta a hajdúvárosokat. A nemeslevél birtokában a família 1778 óta külön pereskedett jussáért, de nemességüket jogi úton sem sikerült visszaszerezniük.
Gyermekkora
1817. március 2-án született, a vagyontalan család tizedik gyermekeként. (Kilenc testvére közül csak a legidősebb, Sára maradt életben.) Szülei, Arany György (1757 – Nagyszalonta, 1844. január 2.) és Megyeri Sára (1772. november 2. – Nagyszalonta, 1836. augusztus 20.) földművesek voltak.
Szüleinek késői és egyetlen fiúgyermeke volt; amikor született, nővére már rég férjhez ment, gyermeke is volt. Szülei hívő reformátusok voltak, és így János fiatal korától békés, csendes környezetben nőtt fel, idős szüleivel. Tanulékonysága korán feltűnt: mire hatévesen iskolába került, már nemcsak tökéletesen olvasott, hanem már ismert bibliai történeteket, énekeket és a könnyű irodalom termékeit is. Már iskolai évei alatt városszerte ismertté vált verseiről.
Iskolaévei
Szalontai iskolaéveinek végén, hogy szülei anyagi helyzetén könnyítsen, a tanulás mellett tanított is, és az iskolában lakott. 1833-ban a költészeti osztályba lépett, majd novembertől Debrecenben tanult. Mivel reményei nem váltak valóra és pénze kevés volt, 1834 márciusában Kisújszállásra ment egy évre, ideiglenes tanítónak, hogy egy kis pénzt szerezzen tanulmányai folytatására. Kisújszálláson Török Pál, a későbbi református püspök volt a rektor, aki megnyitotta jeles könyvtárát Arany előtt, aki éjjel-nappal olvasott. A német és francia nyelvben is elmélyült, és latinból, németből fordítgatott, sőt a költészettel is kísérletezett. Egy év múlva visszament Debrecenbe, ahol tanárai is felfigyeltek rá. Kisújszállási ajánlóleveleivel és szorgalmával hamarosan az osztály élére került, és a tanítás folytán anyagi helyzete is tűrhetővé vált. (Magántanítványai közé tartoztak Erdélyi Józseftanár lányai.) Az iskolai egyhangúságot megunó Arany azonban nem tanító, hanem festő vagy szobrász akart lenni, így 1836 februárjában önként elhagyta a kollégiumot.
Színészi pálya
Tanárait meglepve, Debrecenben a Fáncsy és László igazgatása alatt működő színésztársulathoz szegődött, ez azonban már április 1-jén föloszlott. Ekkor a Hubay által toborzott vándorszínész-csapathoz csatlakozott, és Nagykároly, majd Szatmár, végül pedig Máramarossziget lett vándorlásuk célja. A néhány havi sanyarú vándorlás és hányattatás során megtapasztalta az egyre érezhetőbb nyomort. Ekkor egy éjszaka, álmában halottnak látta édesanyját, ezért hazaindult, gyalog. Amikor hazaért, megtudta, hogy apja megvakult, és két héttel később anyja kolerában meghalt – ennek hatására egy ideig elhallgatott benne a költő. Egyháza és a város részvéttel tekintett a fiú sorsára, és megválasztották őt conrectornak. Szülőhelyén a grammatikai osztályokat tanította 1839 tavaszáig, majd egy évig írnokként helyezkedett el a városnál, végül rendes aljegyző lett Nagyszalontán.
Az 1836-tól 1840-ig terjedő időszakban is sokat olvasott: Shakespeare (német fordításban), elővette Homéroszt is, a francia irodalomból pedig François Fénelon Télemakhosz kalandjai című regénye, illetve Florian művei után Molière-t kezdett olvasni, illetve Crébillon rémdrámáit forgatta.
1840 novemberében feleségül vette Ercsey Juliannát, egy ügyvéd árva, vagyontalan leányát, akitől 1841-ben született Juliska lánya és 1844-ben László fia. László később ismert bankár, népköltészet-gyűjtő, kitűnő költő és irodalomtudós lett. Ezekre Arany nagyon büszke volt.
A világosi fegyverletétel után egy ideig bujdosni kényszerült, majd közéleti szerepet nem vállalva visszatért Szalontára. Időközben Tisza Lajos meghívta Gesztre, hogy fiát, Domokost költészetre oktassa. Szemléletének ellentmondásaira jellemző, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékelte: elégikusan és ironikusan.
Az 1851. év második felében a nagykőrösi református gimnáziumban a magyar és latin nyelv és irodalom tanárává választották, és az év őszén egész családjával ide is költözött. A hely parlagiasságával feloldhatatlan ellentmondásba került tehetsége, 10 éven keresztül mégis lelkiismeretes, pontos tanár volt. 1856-tól fogva újra dolgozgatott folyóiratokba s albumokba, leginkább lírai költeményeket írt. Ebből az időszakból származnak nagyobb művei is. Nagykőrösi tanárként rendszeresebben kezdte tanulmányozni a magyar nyelvet és irodalmat, illetve a világirodalom nagyobb eposzait is újraolvasta. Néhány értekezést írt az Uj Magyar Museumba is (1854, 1857).
A Magyar Tudományos Akadémia tíz évi szünet után megtartott nagygyűlésén, 1858. december 15-én előbb levelező, majd még aznap rendes tagjává választotta. Székét 1859. október 31-én Zrínyi és Tasso c. értekezésével foglalta el. Ekkoriban betegeskedni kezdett, gyomorbántalmak kínozták. 1860. július 15-én a Kisfaludy Társaság igazgatójává választotta, így Pestre költözött, és még az év novemberében megindította a Szépirodalmi Figyelőt, amelyet 1862 október végéig szerkesztett. 1863-ban ismét lapot indított: a Koszorút, amely 1865 júniusának végén szűnt meg. Arany mindkét lapban számos cikket – írói arcképeket, értekezést a magyar verselésről – és bírálatokat írt. Belső feszültsége versek írására ösztönözte. Lírája ebben az évtizedben bontakozott ki legsokoldalúbban. Mélyen átélte a polgárosodó világ elidegenedését.
1865-ben leánya, Juliska, méhgyulladást kapott - szervezete legyöngült, majd a tüdőbaj végképp legyőzte, fél évvel azután meg is halt, hogy Szél Kálmántól megszületett kislánya, Szél Piroska (a költő unokája). Szeretett leányának váratlan halála mélyen megrendítette Arany Jánost, olyannyira, hogy amikor verset kezdett írni lánya emlékére, a negyedik sor után megakadt, s ezt írta füzetébe a folytatás helyett: „Nagyon fáj! nem megy!” A családi életében bekövetkezett tragédia hatására több mint egy évtizedre a költő is elhallgatott benne. 1868-tól Aranyék nevelték Juliska kislányát, aki 21 éves korában ugyancsak a tüdőbaj áldozata lett.
Szalay László elhunytával a Magyar Tudományos Akadémia titkára lett 1865. január 26-tól, majd az új alapszabályok kihirdetése után, 1870. január 17-én a közgyűlés főtitkárnak nyilvánította. Ferenc József koronázása alkalmával, 1867-ben a Szent István-rend keresztjével tüntette ki.
1865-től 1876-ig eredeti művein alig dolgozott valamit. 1877-ben lemondott főtitkári hivataláról, de ezt az Akadémia nem fogadta el. A testület csak harmadik kérésére, 1879-ben fogadta el lemondását. Miután titkári fizetését 1877 óta nem vette fel, felkérték, hogy legalább az akadémia palotájában elfoglalt lakását tartsa meg, egyszersmind a tiszteletbeli főtitkári címmel ruházták fel 1879. május 22-én. Ugyanezen a gyűlésen igazgató taggá is választották. Visszavonulása után számos lírai költeményt s balladát írt. 1879-ben készült el a Toldi szerelme című elbeszélés tizenkét énekben, amelynek első kiadása két hónap alatt elfogyott. A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság is jutalmával tüntette ki. Élete végén Arany nagyobb vállalkozásai közül csak a Toldi szerelmét fejezte be.
Betegsége és halála
Arany irodalmi munkáját az is megnehezítette, hogy megrendült az egészsége: 1868-ban veszélyes máj- és bélgyulladást állapítottak meg nála, emiatt évenként a karlsbadi fürdőt kellett látogatnia. 1870-ben megoperálták, és több epekövét is eltávolították. Hallása és szeme is gyöngülni kezdett, de neje gondoskodásának és megfelelő étrendjének köszönhetően még hivatalos állását is betölthette.Régi betegsége, a heveny hörgőgyulladás, 1878 áprilisában újra kitört rajta, de a szokottnál súlyosabban. Végül a Petőfi-szobor 1882. október 15-i avatásán megfázott és tüdőgyulladást kapott. Ettől kezdve állapota fokozatosan romlott, és néhány nappal később, 1882. október 22-én déli 12 órakor elhunyt Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia palotájában, élete 66., házasságának 42. évében.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
