I. A ház és lakói, a lakás, a város.

II. A család, az ősök, a rokonok.

III. Az iskola, a tanárok, a fiúk.

IV. Az elbeszélő lázadása, az első pesti tanév, 1914 nyara.

Második kötet

I. Keret: utazás Párizsba. Németországi évek. Leipzig, Frankfurt.

II. Németországi évek: Berlin. Házasság.

III. Párizsi évek. Olaszországi hónapok.

IV. Utazások: Damaszkusz, London, Genf. Hazatérés Budapestre, egzisztenciateremtés. Az apa halála.

A kötet 4-4 része további 11-12 fejezetre tagolódik, igen arányosan, egy- egy fejezet általában 3-4 könyvoldalnyi.

Idők­i­hagyás­sal sza­kítja meg és foly­tatja a vis­sza­em­lékezést. Alig említi a világháborút. Időben a vilá­got két részre tagolja: egy a háború előtti béke­beli és egy utána következő hany­atlásra.
Idősz­erkezete: vis­sza­tek­intő, a folytonosság várat­lanul és hirte­len sza­kad meg.
Márai időszem­léletére jellemző, hogy úgy véli, a jövő nem belátható.
Írói hit­val­lása: tanúságtevés és értékőrzés. A másság elfo­gadását vallja, ugyanakkor az általános emberi értékekhez ragaszkodik.

 

Az elbeszélő vallomásainak lényege a tanúságtétel egy személyiség fejlődésrajzáról: miként formálódik egy polgár a 20. században a külső és belső erők hatására, s mindenféle ellenkező előjelű hatás ellenére miként válik képessé arra, hogy rátaláljon arra az útra és hivatásra, amelyen és amellyel önazonosságát érezheti és kifejezheti, azaz felnőtté, íróvá, polgárrá, európaivá és magyarrá válhat. A nevelődési regényben az elbeszélő számára végül is ezek a fogalmak nőnek a legfőbb értékké, dacára annak, hogy mindez önkorlátozást, lemondást is jelent. A gyermeki lét többnyire viszonylagos, mégis bensőséges védettsége, az ifjúkor szabadsága és szabadossága felhőtlenebbnek mutatkozik, mint a felnőttkor kötelmeinek sora, de éppen ezek a kötelmek adják meg a létezés értelmét. Ez esetben az újságíróvá-íróvá válásról van szó. Az elbeszélő kamaszkora óta írónak készült. Ehhez bizonyos családi ellenállást is le kellett győznie, ugyanakkor tehetsége jellegével és mértékével sem lehetett tisztában. Németországba egy suhanc költőjelölt és újságíró utazott, és a meglepően hamar bekövetkező újságírói sikerek ellenére is hosszú évekig tartott, amíg egy belső hang parancsára úgy döntött, hogy elsősorban szépíróvá kell válnia. Az írói hivatás, az arra való, szinte öntudatlan, mégis sugallatszerűen következetes felkészülés a mű második részének központi gondolatköre, s végül is a sikerek, a biztos nyugati egzisztenciális körülmények ellenére ez vezeti haza az elbeszélőt: „író csak az anyanyelv légkörén belül élhet és dolgozhat; s anyanyelvem magyar volt. Ezért utaztam, évtizedekkel később, mintegy rémületben, hanyatt-homlok haza; akkor már tűrhetően írtam németül, gagyogtam franciául s mindenestől mégis olyan süketség-pánik fogott el az idegen nyelv akusztikájában, hogy sápadtan hazamenekültem az anyanyelvbe.” Az írást erkölcsi magatartásnak tekinti, elvégzendő s elháríthatatlan személyes feladatnak, annak ellenére, hogy úgy látja: „az író megbukott, tekintélyét elvesztette, szavára többé egy homokszem el nem moccan. [...] Az irodalom elvesztette erkölcsi hitelét. Az emberi végzeten nem változtatott többé a legtökéletesebb vers, a forró leheletű drámai számonkérés, az epikai igazságosztás sem. Az író nem avatkozhatott többé a kor szándékába, meghallgatták, megtapsolták s elfeledték, mint a mutatványos produkcióját.”

Az íróvá formálódás esztendeiben az is folyamatosan foglalkoztatja az elbeszélőt, hogy milyen is az élet és az irodalom kapcsolata. Az ifjú újságíró az „életet” kereste, a szenzációt, az érettebb alkotó már úgy gondolta, hogy „az élet az író számára gyanús anyag, s csak módjával, preparált állapotban lehet felhasználni belőle valamit.” úgy látta, hogy az írás, miként Osvát Ernő elnevezte: életmód.

A polgárság, a polgár-lét nem eleve gond az író számára, hiszen polgárnak született, s bár nem híve a születési kiváltságoknak, származására büszke, mert nem előjogot, nem anyagi előnyt, hanem szellemi és erkölcsi értéket lát benne. A polgár-lét pozitív tartalmait az első világháború utáni európai fejlemények és tapasztalatok tették kérdésessé, a 19. századi fejlődéselvű és biztonságtudatú rend fokozatos felbomlása, amelyet a német- és franciaországi élmények elmélyítenek, majd 1933-ban a fasizmus uralomra jutása véglegesít. Ettől az évszámtól nem lehet elvonatkoztatni, a mű zárófejezete ezt egyértelműsíti is: „Aki ma ír, mintha csak tanúságot akarna tenni egy későbbi kor számára... tanúságot arról, hogy a század, amelyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette. S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát.” E nézet csak megerősítése annak a Második könyvmásodik részének végén olvasható fejtegetésnek, amelyik a kétféle Németországról szól, s Goethe és Thomas Mann mellett foglal állást, azt a két szerzőt emelve ki, akik a legnagyobb hatással voltak nemcsak az elbeszélőre, hanem bizonyosan Márai Sándorra is. Thomas Mann „Egy család alkonyát” mutatja be A Buddenbrook házcímű regényében, a magyar szerző e folyamatnak egy későbbi állomását rögzíti, de fölmutatja a lehetséges ellenerőt is a minél tökéletesebben végzett munkában, ennek erkölcsi fenségében. Ezzel a szemlélettel a mi irodalmunkban a legközvetlenebbül ugyancsak Kosztolányi Dezsőhöz kötődik.

Az igazi polgár mindig európainak is tartja magát, egy nemzetek fölötti közösség tagjának. A szülői házból eredő kétnyelvűség és a németországi diákévek csak erősítették ezt a tudatot az elbeszélőben, mégis rá kellett döbbennie arra, hogy az ő európaisága inkább csak közép-európaiság, francia vagy angol földön már nem igazán érvényes, főként a Közép-Európa által elvesztett első világháború után. Azok a nemzetkarakteriológiai portrék, amelyeket a németekről, franciákról, angolokról ad a szerző, a húszas évekre vonatkozóan nyilván nagymértékben hitelesek. Amikorra az elbeszélőnek sikerül leküzdenie kisebbrendűségi érzéseit, végre kezdi igazán európainak érezni magát, rádöbben, hogy választott hivatását igazán csak szülőhazájában és anyanyelvén gyakorolhatja, hazajön, végérvényesen vállalva ezzel magyarságát. A mű záró részében összefutnak a fejlődésregény szálai: az elbeszélő íróvá lett, európaivá, magyarrá, öntudatos polgárrá és édesapjának halála után végérvényesen felnőtté is. Itt valóban pontot kell tenni, most már csak egy másik történet következhet, amelynek „vallomásait” majd a naplók fogják a legközvetlenebbül rögzíteni.

A felnőtt ember, legalábbis az elbeszélőhöz hasonló típusú alkotó személyiség ugyanakkor egyre végérvényesebben magányra ítélt lény is. A nevelődési regény egyúttal az elmagányosodás története, amely kezdődik az elbeszélő hatéves korában született kistestvér érkezése után megváltozó családi helyzettel, folytatódik a lelkiatya, majd a család elleni lázadással, a nyugati vándorévekkel. Az elbeszélő házassága sem segít igazán ezen, és a hivatás melletti végleges elkötelezettség megmásíthatatlanná teszi e személyiségjegyet, amelyet az elbeszélő ugyanakkor a polgárság, a nemzedék, a korszak és a művész-lét sajátosságának is lát. Nem örül ennek az állapotnak, de önérzetesen, a szellemi ember arisztokratizmusával vállalja, s e vállalás lényege az örök humanista értékek őrzése és mentése.

Forrás:sulinet.hu,tigrincs.hu,